A meghívottak vidám hangulatban egyeztek meg arról, hogy ki legyen az első, aki elmondja, hogy az ő idejében mit jelentett önkéntesnek lenni, s mit is jelent a társadalmi felelősségvállalás, vagy éppen az, hogy mennyire összeegyeztethető az önmegvalósítás és a saját közösség iránti alázat. Az első felszólaló, így a legidősebb is egyben dr. Kósa Attila volt, a Caritas egyik igazgatója, aki munkája mellett önkéntességre is szakít időt. Őt Boér Ádám Szatmár megyei vállalkozó követte a sorban, aki elmondta, hogy hosszas külföldi tartózkodás után döntött úgy, hogy visszatér Szatmárnémetibe, s azóta is közösségtámogató tevékenységet végez az informatikai cége vezetése mellett.
Csehi Árpád, a Szatmár Megyei Tanács, illetőleg az RMDSZ Szatmár megyei szervezetének elnöke kimondottan üdvösnek érzi, hogy a fiatalok elmenjenek külföldre, lássanak világot, de szeretné, ha azután az ott tapasztaltakkal gazdagodva térjenek vissza a gyökereikhez, és Szatmár megyében keressék a boldogulásukat. A közigazgatási szférát Kereskényi Gábor, Szatmárnémeti alpolgármestere is képviselte, aki a kölcseys éveket az életét egyik alapvetően meghatározó időszaknak nevezte, s elmondta, hogy a Magyar Ifjúsági Kezdeményezés egyik alapítójaként szembesült azzal, hogy mennyire fontos az, hogy a fiatalok is részt vállaljanak a közösségekből, és hiányolta a mostani fiatalok jelenlétét a rendezvényekről, valamint azok szervezőcsapatából.
A szervezői oldalról csatlakozott a beszélgetéshez Ilonczai Annamária, a MADISZ társelnöke, aki kivetített képekkel is illusztrálta, hogy milyen tevékenységekkel is foglalkoztak az elmúlt évtizedekben, és provokatív kérdésekkel igyekezett a diákokat is bevonni a beszélgetésbe. Őri-Pákay Franciska, az RMDSZ ügyvezető elnöke inkább arról beszélt, hogy meg kell találni az egyensúlyt az egyén és a közösség között, és olyan pályát kell választani, amely lehetőséget nyújt arra, hogy a közösségépítés közben juttasson el az önmegvalósításig. Erre mintegy válaszként szólalt fel Butka Gergő, akit ugyanannyira ismernek gumiabroncsok forgalmazójaként, mint érdekes és a maguk nemében Szatmár megyében egyedülálló rendezvények ötletgazdájaként és kivitelezőjeként. A középiskola éveiben olyan lehetőségnek tekintette az önkéntességet, amely bizonyos előnyököz juttatta, de felnőttként is úgy gondolja, hogy az önkéntesség is lehet az önmegvalósítás útja.
A megívottak közül utolsóként, de nem utolsó sorban Stier Péter, a Szatmárnémeti Északi Színház igazgatója mondta el, hogy bár neki az egyetemi évei voltak a meghatározóbbak, s nem is akart hazajönni igazán, a rendezvények szervezése során olyan közösségekbe került bele, akik révén egyre inkább úgy érezte, hogy élhető város Szatmárnémeti. A „beszámolók" végén a diákok bátortalanul ugyan, de kérdéseket tettek fel, amelyekre a meghívottak igyekeztek olyan válaszokat adni, amelyek segíthettek annak eldöntésében, hogy megéri-e önkéntesként részt vállalni a közösség életéből.